« vissza

Rónai-Balázs Zoltán: Csak tiszta forrásból - Szanyi Borbála bádogszobrairól
Balkon, 2015/7.8.


Szanyi Borbála számos díjjal jutalmazott szobrászművész személyes számvetésként is felfogható dézsáiról szeretnék beszélni. Nem más apropóján, mint hogy megkapóak, illetve nem elhanyagolható a különlegességük sem a kortárs szobrászati-szcénában. Nyugodtan mondhatni, nem találni párjukat. Bádogszobrok a szóban forgó műalkotások, konkrétan régi idők házi kellékeinek, köznapi használati tárgyainak elvonatkoztatott, vagy inkább újraértelmezései, amik az alkotói szándék szerint a művész önnön, aktuális élethelyzetén való tűnődésén túl nem csak mintegy felhívnak megtenni ugyanezt a magunkén, de nagyon finom, költői ábrázolásai is ennek a jelenségnek.
Szanyi sorozatokban gondolkodik általában, ez a (ha szabad ezt a kifejezést használnom) projekt, illetve ennek anyaga is egy sorozat része. Használt már ezen belül fát, vastag vaslemezt, most pedig bádogot. A művek a természettől az indusztriálison át a teljesen személyes, háztartási környezetig sokféle világot idéznek meg, a konkrét kiállítóhelyet, a mű közvetlen, konkrét közegét, hordozóját is beleértve esetleg (pl. a "Ysa pur" c. sorozat a Diósgyőri Vasgyárban, 2012-13). Összekötő motívumuk a csipke, amit a minőségi értelemben vett idő és az abban való nyomhagyás − sőt "nyomolvasás" szinonímájaként is használ a jelenlegi kollekcióban. Tartalmilag pedig a szakrális, transzcendens.
A műtárgyak hagyományos, kézműves módszerrel készült bádogedények, amikhez gyakorlatilag elsajátította a bádogosmesterség fogásait. Ebben is, mint magában a csipkében is, megjelenik az archaikus, a hagyomány, nyilván kortársivá emelve. Az edények kényes egyensúlyi helyzetben állnak, felületük belül festéssel fehérre hamvasítva, bennük vízszintben beillesztett, fényes bádoglemez, "víztükör": a legalkalmasabb médium az önszemlélésre. A hamvas bádog pedig reflexió az égre. A víztükör egyben a szakrális megmerítkezésre is utal, hiszen az önvizsgálat egyúttal a megtisztulás is. De szimbolizálják az eltérő nagyságú felületeik és mélységeik a változékony emberi léthelyzeteket, mentális állapotokat - elhelyezkedésünket az átvitten értett emberi térben. Tiszták, likvidek és sérülékenyek.
A dézsák falában a csipkék az idő lenyomatai, nem mellesleg árnyképek a padlón, mint az emlékeink: fragmentáltan, inkább mintaképp megjelenve és erősen befolyásoltan a környezettől. A csipkénél a tér, a megvilágítás, a nézőpont ami "átírja" őket − az emlékeknél a lelkiállapot, a kor, a nem és még annyi más. Egy biztos, ezek az énkép alakulásában szerepet játszó nyomok.
A csipkézés ellenére a dézsák egyszerűek, szinte falusi miliőt idéznek, egy már nem is létező (napjainkban talán csak Erdélyben valamelyest fellelhető) életérzést. Ez az egyszerűség, jellegéből fakadóan, letisztultságot is jelez. A múlt eme megéledt relikviái emiatt tehetnek szert új jelentőségükre, ezzel a minden fölösleges formai túlkapást mellőző, funkcionalitás által meghatározott dizájnnal.
De összességében is puritán, érzékeny fogalmazásmód jellemzi a kollekciót és különösen szimpatikus, ahogyan a nőiség megjelenik ezekben (mű)tárgyakban (egy, talán egyszerűbb világ attribútumaiban), hogy bár a felhasznált formák és háztartási eszközök a hagyományos női szerepeket idézik, mégis olyan természetességgel, ami teljesen független marad bármiféle nő-, illetve genderművészeti irányzat "egyenösvényétől". Abszolút egyénien, őrizve és átemelve a múltat a jelenbe.




« vissza|a lap tetejére