« back

Kovács Gergely: Szanyi Borbála Vasgyár című sorozatairól

January 8, 2014

A miskolci-diósgyőri vasgyár sok mindent megélt eddigi fennállása során: a román csapatok bevonulásától kezdve, az 1944-es bombatámadáson keresztül egészen nevének a szocialista államosítás során Lenin Kohászati Művekre történő változtatásáig. Azt azonban talán a 18. század végén, a Bükkben kohót alapító Fazola Henrik fia, Fazola Frigyes – aki atyai örökségét Borsodba telepítette – sem gondolta volna, hogy az egykor a birtokában lévő objektum egyszer majd posztmodern képzőművészeti megnyilvánulás színterévé válik.

Valljuk be, az indusztriális épületek nem minősülnek az ábrázoló művészetek átlagos helyszínének, Szanyi Borbála analitikus szobrászata pedig – részben ennek következtében – ugyancsak távol áll a megszokottól. Ámbár, a folyamatot megfordítva, onnan is közelíthetünk tárgyunkhoz, hogy éppen a hagyományos elképzelésektől eltérő művészi önkifejezésmód az, amely szerves részévé válhat a magaskultúrától idegen környezetnek.

Hogy a kettő közül melyik út az irányadó, hogy jelen esetben a helyszín determinálja-e a kialakuló stílust, avagy fordítva, véleményem szerint nehezen eldönthető kérdés. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a vizsgálódásunk fókuszába helyezett oeuvre sajátos és egyedi szeletét képezi a hazai kortárs szcénának. A Vasgyár I-III. című sorozatok különböző figuratív mintákkal ellátott vaslemezekből, illetve egyéb fém-hordozókból épülnek fel, melyeket a kohászati üzem különböző részein, ablakokba illesztve, bizonyos tartozékok kiegészítőiként helyezett el az alkotó. A második rész Fémcsipke-variációk a miskolci vasgyárban alcíme jelzi, a szóban forgó ornamentika csipkékre épül, míg a további műveken madarakkal, s egyéb díszítő motívumokkal találkozhattunk. A rusztikus alapelemekre, ipari termékekre, építőanyagokra alapozott jel- és eszközkészlet nem idegen napjaink honi művészetétől. Tetten érhető Pinczehelyi Sándor szitanyomatain, installációin, és úgy tűnik, utóbbiak némelyikének koncepciójával analóg Gulyás Gyula Hordozható utcaköve, Lakner László Silence-ének csendes, kontemplatív melankóliája pedig zárójeles megnevezésében (Hommage á Joseph Beuys) is megemlékezik a beuys-i gyökerekről, a felfogásról, mellyel a német művész oly megrázó természetességgel, visszafogottsággal, s egyszerre mégis elemi erővel tett fel releváns létfilozófiai kérdéseket, például terméskövek installálásával. Az előzmények tehát adottak, mégis úgy fest, Szanyi Borbála teljesen máshogy ragadja meg a felvázolt irányvonalat.


Első ránézésre azt mondhatnánk, művészete elsősorban az ösztönökre, az érzelmekre épít, noha e művekben egytől-egyig fellelhető a mélyről jövő konceptualitás is. A fémcsipke-variációk esetében szinte hihetetlen, milyen finom szintézist képez a durva vas és az ettől eltérő természetű ornamentika. Ez az egész ráadásul a vasgyár ablakába került, minek következtében a „táblakép” eleve összetett, némileg ellentmondásos hangulatvilága erősen elüt az elvadult enteriőrtől. (Ami még akkor is igaz, ha számba vesszük azon érzésünket, hogy a felhasznált vas sárgásbarnás, transzcendens, tompán aranyszerű, szakrális természetű csillogása szinte felszentelni látszik a romos, ipari épületet.) A madár-motívumok a magasfeszültséget jelző tábla alatt talán még erőteljesebben stimulálják környezetüket, ezáltal még komolyabb hatást váltva ki a befogadóból.

Úgy érezzük, részben pontosan eme szándékoltan kialakított ellentétektől, majd azok óvatos kiegyenlítésétől válik Szanyi Borbála művészete esztétikai kategóriává. A vasat, mint iparilag az egyik legtöbbet felhasznált fémet eredeti környezetében, készítési helyén alkalmazza, nem is agyonmanipulálva, valamely szándékoltan és radikálisan oda nem illő elem, technika kombinálásával, hanem – bár – látványos, mégis apróbb módosítással, amit a csipke jelent. Ettől kerül alkotói tevékenysége egy igencsak keskeny, óvatosan bejárandó síkra és ez adja annak szenzibilitását is. A művész, Antall István kifejezésével élve, „olyan elszántsággal és elmélyültséggel faggatja az anyagot, hogy létfilozófiai kérdést csinál a szobrászatból”. Ebben a kontextusban az a kérdés is felmerül, hol van pontosan a művészet és a környezet nyújtotta ipari hangulat határvonala, meddig tart az előbbi, hol kezdődik az utóbbi? A helyszín persze nagyban eltér a művészetet körülvevő megszokottól, ugyanakkor a megmunkálás módja, igaz, szintén mutat némi differenciát, ám mégsem teljesen összeegyeztethetetlen azzal. Ettől a jelentőségteljes konceptualitástól lesz e köztéri szobrászati mód igazi művészet, melyben a gondolatiság uralkodik.


A csipke mint Szanyi Borbála fontos motívuma, a Psalmus Hungaricuson is feltűnik. Utóbbi sorozat esetében azonban valóságosan, érzékelhető módon bontakozik ki annak finomsága, méghozzá a fa puhább, flexibilisebb, ilyen megmunkálásra alkalmasabb anyagának köszönhetően. Az ornamentika a súlyosabb, komolyabb vasba sokkal inkább beleveszik. Mindezzel az alkotó vajon nem azt kívánja-e érzékeltetni, hogy hiba a szépséget kizárólag a hagyományos helyein keresni? Egyáltalán mi a szépség? Nem ritkán a sötét, a kopott, a formátlan, és igenis fellelhető egy gyárépületben is. Ezek a művek arra ösztökélik befogadójukat, hogy minden esetben nézzen mélyen a dolgok mögé, és találja meg a szépséget ott is, ahol nem is tételezné fel annak létezését. Ami pedig összhangban van az archaizálás logikájával, sőt, tulajdonképpen maga is archaizáló törekvés. Hiszen a vasgyár és a vaslapok esetében is valami régi, az idő múlásával fokozatosan módosult dolog közvetít értékeket, továbbá az archaikus formák is oly módon őrzik meg az egyetemest és állandót, ahogy az a fémtáblán – tehát egy szintén régiesnek tűnő hordozón – is megmarad.

Ha pedig az eddigi képet pontosítani szeretnénk, azt mondhatjuk, a szóban forgó műveken az archaizálás legalább három kifejeződése ölt plasztikus testet. Mivel, ahogy már érintettük is, napjainkra maga a vasgyár, illetve a vele kapcsolatos – a megszokott normáknak megfelelő – munka is kimenni látszik a divatból, ahogyan a klasszikus csipkeformátum is szinte ódivatúnak számít. Az idő múlásával alakuló vaslemez pedig, a „bomló anyag” archetípusaként magától értetődően viseli az archaizálás jegyeit. E hármasság összefonódásából, a régies keretek egyesüléséből mégis valami meghökkentően újszerű alakul ki.


A múló időben és az általa alakított fémben pedig maga az ember, az egzisztencia metaforája rejtőzik, a maga látszólagos egységével, és az e mögött rejlő ezerféleséggel. Mert, ahogy Eötvös József is mondta: „A vas maga sem állhat ellen az időnek, s ilyen az ember. Ha munkára használják, elkopik, ha a földön hever, a rozsda emészti meg. Miután már veszni kell, jobb százszor elkopni, mint elrozsdásodni.”

to the original »




« back|back to the top