« vissza

Antall István: A tér mögöttese
Szanyi Borbála analitikus plasztikái


A megtestesült, azaz a térből kiragadott élmény önmagában hidegen hagyja, ami egy szobrásznál legalábbis szokatlan. Szanyi Borbála olyan elszántsággal és elmélyültséggel faggatja az anyagot, hogy létfilozófiai kérdést csinál a szobrászatból, s teszi ezt anélkül, hogy „égig érő” elméleteket építene, ködös ideológiákat aggatna szobraira. Aki árnyékra vetődik, üres kézzel tápászkodik föl. Ám ez a meghökkentően eredeti és karakteres művész, ha a semmihez nyúl, abból is valami lesz. A kimondhatóság határait egészen a megfogalmazhatatlanig viszi, tárgyat csinál az optikai élményből, falnak támasztja az árnyékot, lépcsőket, vagy ha úgy tetszik, lépcsőházat dobozol, tenyérnyi természeti formákat csapol össze, az emberi test romjaiból épít katedrálist, térbe szúrja, templomtornyok kupolájává növeszti az érmet. S teszi ezt úgy, hogy a leghagyományosabb szobrászati alapanyagokat is idézőjelbe teszi, kiemeli őket a megszokásból. Nem rombolja a konvenciókat, hanem szelíden erodálja. Szanyi Borbála pontosan tudja, vagy méginkább teljes személyiségével érzi (tehát megéli), hogy nem önmagában a szobrászat a fontos, hanem a létezés, az örökkévaló, vagy ha úgy tetszik a természet létélménye. Ezért nincsenek munkáiban stiláris problémák, mert a rusztikumot, a konstruktivizmust, vagy éppen a klasszicizálást is valami utánozhatatlan természetességgel tehát érvényes modernitással műveli. Ezáltal a sokféleségben az elgondolás teremt egységet. Az elgondolás, amely úgy kísérletezik az anyagokkal, a formákkal, hogy nem a kétségeket sugallja, hanem a vállalható, a működő plasztikai megoldásokat mutatja. Torzóiból teljességet épít, a testek érzékenysége nem válik finomkodássá, a plaszticitás messze meghaladja az egyszerű ábrázolást, a líra drámai erővel bír, ekképpen nem puhul fel, hiányjeleitől éppen a teljesség nyugtalanító érzését kapjuk. Nem idézi az emberi test, vagy a természet talált formáinak, a történelmi leletmentés tárgyainak élményét, hanem újraértelmezi, új költészettel telíti azokat. Hihetnénk, hogy Szanyi Borbála gondolati szobrászata kívül helyezi magát a szakmán, de szó sincs erről! Szemlélete, szelleme szerint belülről teremt gyökeresen új és eredeti világot, melynek fedezete éppen az ösztön, az érzelem, a sejtés és a tudás különös finom összjátékából, billenékeny egyensúlyából teremt korántsem hidegen statikus konstrukciót, de mégis meggyőző stabilitást.

2009. június



« vissza|a lap tetejére